Szaszkó Gabriella: Beszélj hozzám (Pennington-testvérek 2.) {+ Interjú}

„Van, ami nem pótolható, van, ami nem megjavítható. Ilyenek vagyunk mi. Örök gyártáshibásak.”

Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 418
Fülszöveg:

Amy ​Forester élete nem könnyű; úgy tűnik, senki sem érti meg tetteinek mozgatórugóit. Amy a híres íróval, David Penningtonnal él párkapcsolatban. A férfi nem olyan régen publikálta gyerekkori memoárját, amiből ország-világ számára kiderül, hogy Amy korábban az író bátyjával, Chrisszel járt jegyben. David testvére öngyilkosságát követően határozza el, hogy megosztja mindenkivel gyermekkora borzalmait, alkoholista édesanyjuk bántalmazásait és zűrös kapcsolatát Amyvel.
Amy a rágalmazások után dönt úgy, hogy megírja a saját történetét, és elmélyed a múlt eseményeiben. Emlékeit a Pennington fiúkról egészen a megismerkedésüktől kezdi, majd elmeséli Chrisszel való kapcsolatát, és azt, hogy milyen is volt egy súlyosan önbántalmazó fiú és drogfüggő testvére mellett élni. Bár az írás ad némi megkönnyebbülést neki, de a visszaemlékezés és Chris halálának közelgő évfordulója feltépi a fájó sebeket. Vajon sikerül majd Amynek a felszín felett tartania Davidet? Túlélheti szerelmük a próbatételt? Egyáltalán lehetséges egy elvesztett személy árnyékában felépíteni egy párkapcsolatot?


 





Szaszkó Gabriellát tavaly ismertem meg a Maxim kiadó jóvoltából. A Maradj velem című regénye levett a lábamról, így tudtam, hogy a folytatást is olvasnom kell, főleg azok után, hogy nagyon sok pozitív vélemény jött szembe velem. Ezúton is nagyon köszönöm a kiadónak, amiért küldtek egy recenziós példányt. Még mindig az egyik legnagyobb megtiszteltetés számomra.
Na de, áradozás helyett lássuk a regényt.

Ha nem olvastad az első részt, akkor a bejegyzés SPOILERes lehet!

David Pennington megjelentette a memoárját a testére emlékére, ami egy csapásra hatalmas siker lett. Ám, mint minden éremnek, ennek is két oldala van, és az ismeretség se csupa jó és kellemes dolog. David ismeretlenektől kap segélykérő üzeneteket, Amy-t idegenek veszik a szájukra.
A fiatal nő úgy dönt, megelégelte a sértegetések hosszú sorát, és azt tesz, ami a fiatalabb Pennington-nak bevált: ír. Elmeséli a történetüket a saját szemszögéből.
Sokszor a hallgatás fájdalmasabb sebeket ejt, mint némelyik szó.

Bevallom őszintén, fenntartásokkal kezeltem a könyvet. A Maradj velem felállított egy elég magas szintet nálam, egyrészt a téma, másrészt a férfi narráció miatt (nem tehetek róla, szeretem a másik nem szemszögéből írt könyveket), úgyhogy enyhén szólva nem kevés félelemmel kezdtem a könyvbe.
Főleg amiatt, mert tapasztalatom szerint, nem igazán könnyű egy ütős kezdés után egy ütős folytatást is írni. Főleg úgy, hogy ezúttal változik a narrátor szerepe is.
Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy az írónőben van egyfajta természetes tehetség, legalább is az első kötete olvasása közben ezt éreztem; és mivel időközben nem rabolták el az ufók, hogy megszerezzék ezt a tehetséget, az egyik részem azt suttogta, hogy meg fogja közelíteni David és Chris történetét.
Nem lesz annyira jó, mert azt tényleg bitang nehéz überelni, de nem fogok csalódni sem.

Igen, azt hiszem, lett annyira kemény, mint az elődje, bár ebben nagyon sok szerepe volt a múltidézős jeleneteknek, és Chrisnek is. Na igen, főleg neki.
Az ember azt hinné, hogy Gabi ellőtt már minden fájdalmat és nehézséget, de NEM. Mert még mindig elő tud drukkolni újabb sötét titokkal, újabb szívszorító részletekkel.
Én meg csak olvastam és olvastam…és szép lassan éreztem, hogy az írónőnek sikerült megsebeznie a szívemet, olyan heget okozni, ami nagyon nehezen fog begyógyulni.
Drogproblémák, önbántalmazás, a gonosz se-veled-se-nélküled…olyan témák, amik külön-külön is lazán kitesznek egy könyvet, ömlesztve azonban durván gyomron vágják az embert.
Az írónő kinyitott egy ajtót, amit nem volt erőm újra visszazárni.

Saját kép
Furcsa, mert ameddig a történések szinte maguk alá temettek, mint egy hullám, addig a narrátor az ideigemre ment. És most lehet, hogy egy szívtelen és érzéketlen dög vagyok, de engem Amy idegesített. A könyv elején, a könyv közepén, a végére pedig kellemes kárörömöt éreztem iránta. Tudom, hogy nagyon nem szép dolog ennyire nem kedvelni egy karaktert, de vele így jártam. Hiába elmesélte a történetét, nem éreztem se szimpátiát, se részvétet.
Sőt…sokszor megfordult a fejemben, hogy elég önző főhősnő. Csak a saját, sokszor apró-cseprő nyűgjeivel törődött, és egyszerűen képtelen volt látni a jeleket, a nagyobb képet. Ráadásul rengetegszer hitte azt, hogy ő a világ közepe, és mindent jobban tud.
 
Ugyanakkor ott van a kisebb Penington, akit a korábbi kötetben kifejezetten megkedveltem, itt azonban valamennyit csökkent a szimpátiám. Oké, igyekezett, mindent megtett azért, hogy Amy kedvében járjon, de mégis van egy része, amelyik még mindig önző, és kissé lázadozó tizennyolc éves. Legalább is így éreztem. Végül is…jól egymásra találtak Amy-vel, ha azt nézem.
 

A háromszög utolsó tagját, Christ direkt hagytam a végére. Számomra nagyon sokat ő vitt el a történetből, és szerintem még az életben nem sajnáltam ennyire, hogy a könyvszereplő kitalált. Egyáltalán nem egyszerű vele, megvannak a maga démonai, a maga rigolyái, de ennek ellenére még mindig úgy érzem, hogy egy rettentően szerethető szereplő. Mondjuk szüksége is van a szeretetre, ez tény.  Olyan szívesen másztam volna bele a fejébe olykor, hogy tudjam, mire gondol…mert kimondani nem, vagy csak akkor mondta, ha már késő volt. 

Szaszkó Gabriella megint megcsinálta! Képes volt még egyet taposni a szívemen, pedig azt hittem, azt már megtette a nyitó kötetben.
Nem mászott ugyan annyira bele a gondolataimba, mint az első kötet, de azért nem olyan írás, ami felvidítja az embert. Inkább elgondolkodtatja: tényleg mindig van rosszabb? Meddig lehet még lejjebb? Ha egyszer valaki elindul a lejtőn, van vajon megállás? Kaphatunk-e feloldozást a múltban elkövetett hibáinkért?
 Ez a regény egy nagyon fontos üzenetet is hordoz: beszélni kell a problémáinkról, a fájdalmunkról, mert a hallgatás olyan, mint a lassan ölő méreg







Bejegyzés EXTRA

- Interjú Szaszkó Gabriellával - 

Hikari: Hogy fogadták az olvasóid a Maradj velemet?


Szaszkó Gabriella:
Szerencsére a Maradj velem-nek nagyon jó a fogadtatása, most, a második regény megjelenése kapcsán is feltűnnek új olvasók. Hihetetlen mennyi szeretetet kapok tőlük, sokan megkeresnek olvasói levélben is, ami nagyszerű érzés. A hozzám jutó visszajelzések általában jók, az olvasók nagyon kötődnek a karakterekhez, sokan annyira, mint én, amire nem is számítottam.


H.:
Milyen érzés volt megírni a folytatást? Nem tartottál a második-regény szindrómától?

Sz. G.:
Igazából semmilyen regény-szindrómám nem volt, amikor ezeket a regényeket írtam J A Beszélj hozzám-ot 2013-2014-ben írtam, miután írói blokkom lett a Maradj velem befejezése után, és úgy éreztem, hogy a történet egyáltalán nem teljes. Ekkor döntöttem el, hogy írok még két folytatást a regényeknek. Teljes mértékben magamnak írtam őket, a Beszélj hozzám írása közben jutott el a Maradj velem olyan szintre, hogy elkezdtem kiadót keresni neki. Amikor a Maxim kiadónál megjelent a Maradj velem 2016 végén, akkor már a sorozat készen állt.

H.:
Volt benned egyfajta nyomás, hogy hozd az előző rész szintjét? Ha igen, hogy kezeled/kezelted?

Sz. G.:
Az előző kérdésemhez kapcsolódva, nem volt bennem nyomás. Szerettem volna végigmesélni a történetet, a fejemben folyamatosan sorjázott a mondanivaló. Mivel fogalmam sem volt, hogy valaha is eljutnak-e nyomtatásba a történetek, így szabadon írhattam. *mosoly*

H.:
Amy rengeteg kávét ivott, és teljesen kizárta a világot írás közben. Nálad hogy néz ki az írás folyamata?

Sz. G.:
Hasonlóan. *mosoly* Én is kávézom írás közben, emellett zenével zárom ki a világot. Nem igazán tudok zavaró tényezők mellett írni, ilyenkor még azt sem szeretem, ha a férjem felkapcsolja mellettem a villanyt. Kell, hogy belemerülhessek a belső világomba.

H.: Amy életében közel sem voltak akkora problémák, mint a Pennington-testvéreknél. Mondhatni, hogy felüdülés volt írni a regényt, vagy ugyanúgy igénybe vett lelkileg?

Sz. G.:
Szerintem Amy problémái sem kicsinyelhetőek le. Talán, mert úgymond „hétköznapibbak” a gondjai, ezért sokan lehetséges, hogy jobban fognak tudni kapcsolódni hozzá. Sokan élnek meg borzalmas tragédiákat az életükben, mint a Pennington-testvérek, de emellett szinte mindenkinek jutnak az életébe párkapcsolati nehézségek, mindannyiunknak meg kell küzdenünk a gyásszal is valamikor. A Beszélj hozzám-ot sem volt felüdülés írni, szerintem itt nagyon komoly gondok jelennek meg, mint például a szeretett személy elvesztése, a bűntudat, egy nem működő párkapcsolat összetartása és még hasonlók.

H.:
Néha szoktam azt hallani, hogy a szerző könnyebben ír ellenkező nemű szereplőt. Szerinted ebben van valami? Amyt vagy Davidet volt könnyebb „megszólaltatni”?

Sz. G.:
Nem mondanám, hogy könnyebb vagy nehezebb. Ellenkező neműt írni mindig rizikósabb, épp ezért én szeretem a benne rejlő kihívást. Azt is észrevettem, hogy néha a gondolataim is máshogy állnak össze férfi szemszögből, mint nőiből, bár ez múlik a karakteren is. David és Amy teljesen más személyiségek, de nem mondanám, hogy az egyiküket nehezebb vagy könnyebb volt megírni.

H.:
Korábban azt mondtad, hogy Amy eléggé megosztó lett. Így muszáj megkérdeznem: van benne belőled valamennyi, vagy teljesen fikció?

Sz. G.: Minden karakteremből van bennem valamennyi, de természetesen minden karakterem alapvetően fikció. Viszont szeretek olyan női karaktereket megszólaltatni, amelyek nem feltétlenül felelnek meg a társadalmi elvárásoknak, elgondolkodtatják az embereket. Érdekes tapasztalat volt számomra, hogy a női karaktereim mennyire megosztóak lettek, amíg a férfi karaktereim botlásait könnyebben elnézik. Érdekes, hogy a társadalmi elvárás a nőkkel szemben mennyivel szigorúbb, mint a férfiakkal.

H.:
A fiatal nő nagyon sokáig kettősségben élt, de ezt még magának is nehezen vallotta be. Én úgy gondolom, hogy egy ilyen kapcsolatot mindenki megsínyli. Vagy lehet egyszerre két férfit szeretni, még ha fájdalmas is?

Sz. G.: Bevallom őszintén, hogy erre a kérdés nem tudok konkrét választ adni. Úgy gondolom, hogy íróként feladatunk kérdéseket feltenni, amikre még mi maguk is keressük a választ. A könyvemben nem szeretnék instant-választ adni semmilyen ilyen kérdésre. Annyit tudok, hogy igen, Amy szerette mind a két Pennington–fiút, ebben a helyzetben ez lehetséges volt. De ahhoz az egész történetet ismerni kell, hogy miért is van ez így, miért alakult ki ez a helyzet.

H.:
Van egy igazán emlékezetes rész a könyvben: David regényének megjelenése után sok fiatal kereste fel hasonló gondokkal, érzelmi nehézségekkel a férfit. Az életben kihez tud(ná)nak fordulni az akár testileg, akár lelkileg bántalmazott fiatalok?

Sz. G.: Ez is igencsak bonyolult kérdés, főleg kiskorúaknál. Természetesen léteznek pszichológusok, gyermekvédelem és ehhez hasonló szervezetek, de hozzá kell tennünk, hogy a helyzet egyáltalán nem egyszerű. Sokszor a bántalmazott gyerekek nem is tudják, hogy lehetne más a sorsuk, kiléphetnének a helyzetből, nekik az a család, azt szokták meg, mint alapot az életben. Ráadásul még Magyarországon is sok helyen uralkodó nézet, hogy egy család életébe nem illik beleszólni. Persze léteznek iskolapszichológusok, esetleg a tanárok, akik jó alapot szolgáltathatnak a segítséghez, vagy ehhez hasonló szervezetek, ahol vannak hívható számok.

H.: Tegyük fel, hogy mind David, mind Amy könyve létezik, és egyiket sem te írtad. Melyikőjük regényét olvasnád el, mit gondolsz, és milyen érzelmeket váltanának ki belőled?

Sz. G.: Ez egy igazán nehéz kérdés, létezik az az Austin Kleon idézet, hogy „Write the book, you want to read.”, én ezt tettem. Érdekeltek ezek a kérdések, szerettem a karaktereket, ezért írtam meg, épp ezért valószínűleg pont azokat az érzelmeket váltaná ki olvasás, mint írás közben. Nem nagyon tudom elválasztani a két folyamatot.

H.: David, és Amy számára is egy terápia, egy feldolgozási forma az írás. Te hogy gondolod, segít, ha az ember kimondja/kiírja magából a fájdalmát?

Sz. G.: Egyértelmű, hiszen az összes pszichoterápia erre épít. A verbális feldolgozásra. Rengeteg pszichoterápiás feladatban kell naplót, levelet és ehhez hasonlókat írni. Szóval ezt nem csak én gondolom így, ez tudományosan bizonyított.

H.: Lesz még egy része a Pennington-testvérek trilógiának. Elárulhatsz róla bármilyen információmorzsát? Vannak a távolabbi jövőre terveid?

Sz. G.: Az utolsó részben Chris nézőpontját ismerhetjük majd meg Chris terápiás anyagainak segítségével, miközben a jelenben a narrátor újra David lesz, és folytatódnak az események. Ez a kötet a Vigyázz rám címet viseli. Persze, a jövőre is vannak terveim, most egy New Adult sorozat második részén dolgozom, amiben szintén jelen lesz a szerelmi háromszög. 





Köszönöm az írónőnek, hogy időt szánt rám és a kérdéseimre. Élmény volt! 

2 megjegyzés:

Németh Barby írta...

Ezek után alig várom már, hogy én is olvashassam!:)

All the love xx
Barby

K. A. Hikari írta...

Remélem Neked is tetszeni fog, jó olvasást majd :)
*Hikari

Üzemeltető: Blogger.