Papp Dóra: Tükörlelkek (Tükörlelkek 1.) {+ Interjú}

Hibákat kell ejteni, és bizonyos hibákat nem is egyszer kell elkövetni ahhoz, hogy tanulhassunk belőlük. Fejlődni csak így lehet.

Kiadó: Ciceró
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 388
Fülszöveg:
Kriszti és Orsi nem is lehetnének különbözőbbek. 
A végzős Péterfi Krisztina mintadiák. Színötös mindenből, illemtudó, népszerű lány, a szülei szeme fénye. Legalábbis kívülről ez látszik. Olyan titkai és gondolatai vannak, amelyeket még önmagának sem mer bevallani, nemhogy a szüleinek vagy a környezetében bárkinek is. De, mint tudjuk, a titkok egyfolytában azért küzdenek, hogy előbb-utóbb felszínre kerülhessenek… 
Fekete Orsolyát úgy becézik: Tragédia. Ő az a lány, aki a saját rettenetes, kibírhatatlan stílusába és az üvöltő metálzenébe menekül a problémái elől. A lány, akinek mindenki ismeri a titkát, de a teljes igazságot csak ő és a legjobb barátja, Eszter tudja. A lány, aki verekszik, cigizik, káromkodik, és úgy általában háborúban áll az egész világgal, és aki hosszú évek óta küszködik az egyszerű emberi kapcsolatokkal. De ez változhat, csak kell valaki, aki segít neki ebben...




Tipikus "amikoracímdöntielhogyhazajönvelemakönyv"-eset volt. Bevallom őszintén, eddig még nem igazán hallottam az írónőről, pedig igyekszem képben lenni a kortárs irodalmat illetően.
A regény címe mégis megfogott, már mikor először jött velem szembe, pörgött az agyam, hogy mennyi csodás lehetőség rejtőzik egyetlen kis szóba.
Ráadásul Stephen King után éltető szükségem volt valami könnyedre.
Nem mondom, hogy azt kaptam...de mégis élveztem minden percét az olvasásnak.
Két főszereplőt kapunk, Orsit és Krisztit, akiknek a gondolataiba és életüknek egy kis szeletébe felváltva pillanthatunk be. Hamar rájövünk a nyilvánvalóra: a két lány teljesen és totálisan egymás ellentéte. Amire egyébként utal a fülszöveg, de azért részletesebben látni különbséget mégis más.
Nos a lányok napjait követhetjük végig a történet során. Ami első látásra egy egyszerű gimnáziumi történet, de sokkal több van benne.
Valószínű ez az oka, hogy úgy merültem el a sorokban, mint egy jó forró kád vízben.

Ott van egyrészt Kriszti, akit látva megkérdezzük magunktól, hogy van-e olyan, ami miatt sírt valaha a szája? Hiszen a szüleitől mindent megkap, pénzzel van kitömve az összes zsebe, az alakja tökéletes, minden lány a közelében akar lenni, a fiúk megfordulnak utána a folyosón.
Van egy igazán közeli barátja, aki még azt tudja amit más nem...akivel megosztja a titkát, ami valójában az önkifejezést jelenti számára.

Orsi ennek teljesen és totálisan az ellentéte: a suli egyáltalán nem érdekli, az anyjából képtelen érdeklődést kicsikarni, az egyedüli menedéket a rockzene és a legjobb barátnője, Eszti jelenti neki. Káromkodós, cigizős, igazi kemény csaj, de mint tudjuk, minden álarc félrecsúszik egyszer.
Nálam nagyon - tényleg - nagyon ritka, hogy már az első oldalakon megkedvelem a főhősnőt ahelyett, hogy a haját akarom kitépni, de itt ez volt a helyzet.

Annyira jó volt végre különösen szerethető főhősnőt olvasni. Jól esett a lelkemnek, mint egy falat csokoládé. De tényleg.
Mindkettőjükben találtam olyan tulajdonságot, ami miatt a szívembe zártam a két lányt.

Pont, ahogy Kornél és Olivér tette. Azt mondják a szerelem öl, butit, és nyomorba dönt...de ha valaki már alapjáraton mélyponton van az életét illetően, akkor talán pont az ellenkezője: inkább éltet, okosít, és a mennyekbe emel.
Legalább is ebben az esetben mindenképp így volt. A két fiú támasz, védőbástya, vagy épp egy nagy löket lendület volt a lányoknak, attól függően kinek mire volt szüksége.
Imádtam őket. Komolyan nekem is kell egy Kornél. Vagy egy Olivér...vagy egy harmadik, aki ebből a kettőből van összegyúrva.

Eszter, Viktor, és Paul, az angoltanár is igazi színfoltok voltak. Ott álltak Orsi vagy épp Kriszti mellett mikor szükség volt rá.
Főleg az utóbbi került igazán közel a szívemhez. Komolyan, mindenkinek szüksége lenne egy ilyen tanár úrra, jobb lenne a világ. Figyelmes, kedves, de ha kell, akkor csak hallgat, és várja, hogy az adott személy magától nyíljon meg neki. Igen, fontos a kommunikáció...néha a nonverbális fajtája még inkább.

Úgyhogy a szereplőkért egyszerűen oda meg vissza voltam, de a cselekmény is megér egy misét. Mint korábban említettem, azt hihetné az ember, hogy nem kap többet, mint valami kissé már klisésnek mondható gimisztorit, de igazán nagyot téved. Van benne elfogadás, önmagunkért való kiállás, a problémáink megoldásának ezer és egy módja.
Kapcsolatok, fontossági sorrend, megfelelés...önmagunk és mások előtt is.
Kiállás abban, ami fontos számunkra. Hit az álmainkban.

És még mindig nem fejeztem be a dicséretet: a zenék. Legalább négy olyan zeneszám/együttes volt, amit  a könyv előtt még csak hírből sem ismertem. Igen, ha megemlítettek benne egy címet, már is pötyögtem be a kereső...irtó hangulatos arról olvasni, ami közben üvölt a fülesemben, még ha ez furcsán is hangzik.

Magába szippantott, huszonnégy óra se kellett, hogy elolvassam, ráadásul aludni se hagyott, úgy faltam a lapokat. Azt hiszem ez sok mindent elmondd a regényről. Legszívesebben kezdeném az elejéről.
Igazán gördülékeny írásmód, annyira szerethető, és hétköznapi szereplők, akikkel az életben is bármikor találkozhatunk, a szerelmi szál pedig ott van, épp annyira, hogy megfűszerezze a történetet, de ne legyen sziruposan nyálas.
Élveztem a regényt úgy, ahogy volt, a maga beszippantóan varázslatos stílusában.
Sokszor újraolvasós lesz, az már egyszer biztos.



Bejegyzés EXTRA
- Interjú Papp Dórával - 

Hikari: Mikor és miért döntöttél az írás mellett?
Papp Dóra: Nagyjából 14 éves koromban kezdtem el kis történeteket írni a saját szórakoztatásomra. Mindig is imádtam a történeteket, az irodalmat, a könyveket. Én is sztorikat akartam mesélni. Aztán 17 évesen belekezdtem az első regényembe. Kihívás volt megírni egy regényt, de sodródtam az eseményekkel és a cselekménnyel, beleszerettem a hosszabb terjedelmű írásba, az összetettebb történetmesélésbe. Azóta nem is ereszt el.
H.: Miközben írsz, hallgatod azokat a dalokat, amik belekerülnek a törtenetbe?
P. D.: Persze. Sokat köszönhetek a zenének, napi szinten inspirál. Nálam az írás és a zene nagyon közeli kapcsolatban állnak egymással, egyelőre nem tudom elképzelni, hogy olyasmit írjak, aminek valamilyen szinten nincs köze a zenéhez. Fontos szerepet játszik az életemben, úgyhogy az írásomban és a stílusomban is visszaköszön, ez szerintem így van rendjén.

H.: A fantasy trilógiád álnéven íródott, ez nem. Mi a döntés oka?
P. D.: A fantasy műfajhoz egy kitalált, különlegesen hangzó álnevet szerettem volna társítani. A Tükörlelkek pedig nagyon magyar, úgy érzem, nagyon valóságos hangulata van, és valahol arról is szól, hogy merjük felvállalni önmagunkat és álljunk ki azért, aki valójában vagyunk és amit valójában szeretnénk. Egy ilyen regénynél bújjak álnév mögé? Nem-nem.

H.: Te inkább Kriszti vagy Orsi típusú lány voltál a gimiben?
P. D.: Lelkiismeretes tanuló voltam, mindig volt bennem egyfajta tudásszomj, úgyhogy Kriszti-féle jó tanuló voltam. Azért néha kijött belőlem az Orsi-féle lázadó, ott lappang bennem ő is. A gimiben szinte csak ugyanolyan zenéket hallgattam, mint ő, ebben is rá ütöttem.
H.: Váltott szemszögű a regény; nehézség volt ugrálni a két stílus között?
P. D.: Párhuzamosan írtam a két lány történetszálát, és az egyikkel mindig 1-2 fejezettel előrébb jártam, mint a másikkal, így a "hátramaradt" lányt fel tudtam zárkóztatni a másikhoz. Nagyon izgalmas volt megírni a regényt. Szeretek kísérletezgetni történetírás közben, ez a sztori is kísérletnek indult: működik-e egyáltalán ez a két, külön futó, alig-alig találkozó történet egymás mellett. A végeredménnyel meg vagyok elégedve. Ilyenkor jövök rá, hogy az írás és az alkotás mindig kísérletezgetés. Fiatal írópalánta vagyok, mindig tanulok valami újat, rájövök valamire. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy velem nem úgy megy, hogy "Na, akkor most leülök megírni egy regényt, lássuk!" Egyelőre úgy érzem, mindig újítani akarok, mindig egy kicsit mást írni, máshogy írni.

H.: Ha a mellékszereplők közül kellene választani, kivel lennél jóban?
P. D.: Vikivel megértenénk egymást. Természetemnél fogva vonzanak a különc emberek, akik fel merik vállalni a másságukat vagy a különleges gondolkodásmódjukat. Egyszerűen kíváncsi vagyok rájuk. Aztán ott van Kornél, akivel tutira együtt járnánk koncertekre. Paullal pedig biztosan át tudnánk beszélgetni jó pár éjszakát.

H.: A zene és a tánc a két menedek a főhősük számára. Ezek a dolgok neked is fontosak?
P. D.: A zene gyakorlatilag 9-10 éves korom óta meghatározó szerepet tölt be az életemben. Green Day, Guns N' Roses és My Chemical Romance-dalszövegeken nőttem fel, ők formálták a gondolkodásmódomat. Nem tudom, mihez kezdtem volna Gerard Way világnézete nélkül, nélküle talán fel sem fogom, hogy alkotni kell, hogy mennyire fontos a semmiből teremteni valamit, önkifejezni és önmegvalósítani. Táncolni pedig szeretek, ha éppen buliról van szó, de nem veszem olyan komolyan, mint Kriszti. A táncról inkább a mozgás felszabadító ereje jut eszembe, amit edzés vagy egy végigugrált koncert közben is megélek, és fontos számomra.

H.: Azt mondtad/írtad, lesz folytatás. Lehet már konkrétumokat tudni?
P. D.: Még egy része lesz a történetnek, amin jelenleg is dolgozom. Remélhetőleg még idén meg fog jelenni.

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.