Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 344
Fülszöveg:
Aki szerint az amerikai foci és a csajok nem férnek össze, az nem ismeri Jordant! A tizenhét éves lány a gimi csapatának kapitánya és irányítója: bitang tehetséges játékos, és a foci a mindene. (Az már csak hab a tortán, hogy a pályán folyton szívdöglesztő hapsik veszik körül…) Csapattársai tisztelik és szeretik − igaz, csak haverként tekintenek rá. De Jordannek amúgy sincs ideje pasizni, fontosabb, hogy egyetemi sportösztöndíjat szerezzen. Na meg hogy az apja végre elismerje a tehetségét.
A dolgok akkor kezdenek bonyolódni, amikor Ty Green, a kiváló irányító beiratkozik a suliba. Az irtó dögös srác egyszerre jelent veszélyt a lány posztjára és a szívére, Jordan pedig életében először elbizonytalanodik: vajon nyerhet-e a pályán és a szerelemben is?
Hogy miként találtam a könyvre? Na ez egy nagyon jó kérdés...annyi biztos, hogy a cím és a borító duója kifejezetten megfogott, ráadásul az amerikai focié a központi szerep.
Kiváncsi lettem, mit hozott ki az írónő az egyáltalán nem rossz alapanyagból.
Hát nem is tudom...csalódás lett. Nem is kicsi.
Főszereplőként megkapjuk Jordant, aki lány létére bizony rajong a fociért. Az életét teszi ki a sport, a pálya a meccsek, és a jövőjét sem tudja máshol elképzelni csak a híres sportegyetemen, az Alabamán.
Csakhogy amikor megjelenik az új srác, Ty, nem csak az irányítói poziciója inog meg a csapaton belül, hanem a jövője is. És akkor a totálisan összekuszálódott érzelmeiről már ne is beszéljünk.
Mondom én, hogy egyáltalán nem rossz. Ebből annyira szerethető és jó regényt lehetett volna összehozni, már ha csak azt veszem alapul, hogy lányok nem igazán fordulnak meg amerikai focis körökben. És mégis piszkosul félresiklott az egész.
Két részre tudom bontani az egész történetet:
Egyrészt ott van Jordan mint focista, mint az álmaiért küzdő fiatal. Újítás volt, hogy nem (csak) a fiük brillíroztak egy olyan sportban, amit főleg nekik találtak ki. Hanem bekerült közéjük egy minden értelemben erős és határozott nő, aki küzd. A poziciójáért, a tiszteletért, azért, hogy elismerjék azt, van olyan jó, mint egy fiú.
Ez a megfelelni akarás főleg az apjával való kapcsolatában jön elő jobban: hiszen apuci profi játékos, és amíg a bátyja tehetségét elismeri, ott van a meccseken, addig a lányán teljesen átnéz ilyen téren.
Pozitív pont, (szinte az egyetlen), hogy az apa-lánya kapcsolat sokat fog fejlődni a regény végére.
Ha csak egy álmaiért küzdő tinédzserről szólna a történet, aki viccelődik a csapattársakkal, és összetartja a bandát, még jó is lehetett volna.
De...szóval...van az egyenletnek egy másik oldala is.
A szerelmi szál. Ami még mindig nem probléma ÖNMAGÁBAN. Mert a mai ifjúsági regényekben annyira alap összetevő a romantika, mint a rántott húson a bunda.
Csakhogy: árulja el nekem valaki, hogy egy tízes skálán mennyire kell idiótának lenni ahhoz, hogy tizenhét évesen, össz-vissz két, igen tényleg kettő (!) nap ismeretség után lefeküdjünk a pasival? Ugyehogy kiüti.
Bizony, bizony még mindig van itt valami (nem, nem nyúl a kalapban...bár már azt is könnyebben feldolgozom)
Bejön a szerelmi háromszög! Pontosan, és ezzel pedig megindul a szeretemafagyitdeacsokitortátis tipikus esete.
Ha nem akartam háromszor félretenni/abbahagyni/áthajítani a szobán, egyszer sem.
Idegesített, hogy kidobhattuk a kukába a valamirevaló főhősnőt, és kaptunk helyette egy bosszantóan döntésképtelen csajt, aki megszállottan cserélt nyálat a pasival.
Mondanám, hogy a sport rész megmentett valamit a sztoriból, de már abbban sem vagyok biztos.
Lehet, hogy már kinőttem belőle, nem tudom. De az tuti, hogy nem volt számomra több egy sablontörténetnél, ahol hiába volt jó az alapanyag, az arányokat nem sikerült eltalálni.
Az év csalódása címet mindenesetre nálam bezsebelte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése