Róbert Katalin: Szívből, színből igazán {+ Interjú}

"Senki nem tud elfogadni, amíg meg nem békélsz magaddal. És ezt sem én, sem más nem teheti meg helyetted. Úgyhogy törődj végre bele, és utána a többi majd jön magától."

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 317
Fülszöveg:
Szeress akkor is, ha fáj! Egy különös szerelmi háromszög különösen szép története.Alex úgy szeret valakit, mint az életét, számára nélküle nincsenek holnapok. De vajon bevallhatja ezt az érzést? Vagy minden tönkremegy? Mi ez az erős kapcsolat köztük? Szeretet, vagy valami más, valami több?Patrik keresi az útját az életben. Anyja halála és apja hideg távolságtartása mélyen megsebezte. Fél a szeretettől, és fél a szerelemtől, számára minden hatalmi játszma. De mi lesz vele, ha elveszíti azt, aki a legfontosabb? Ki a legfontosabb?Lilla bármit megtenne Patrik vonzalmáért. Harcol a fiúért, és úgy érzi, őt illeti. Ám Lilla Alex húga, aki mélyen szereti a bátyját is, és nem akarja elveszíteni.Lélegzetállítóan szép, szívbe markoló regény szerelemről, másságról és útkeresésről. Engedd be a szerelmet, és légy az, aki vagy!



Ezzel a könyvvel elég érdekes a kapcsolatom. Illetve inkább az írónőjével, ugyanis Katalint már hamarabb ismertem, mint ahogy a regényére sort kerítettem. Viszont akkor egy nagyon érdekes beszélgetésben volt részem, úgyhogy tudtam, hogy még mindenképp elolvasom az évben a könyvet.
Végül sorra került, és egyáltalán nem bántam meg.
Bár az is igaz, és ezt már most tisztázom, hogy a téma nem hétköznapi. Csak annak ajánlom, aki olyan elvetemült mint én, és kíváncsi a dolgokra.


Az alaptörténet - vagy inkább alapháromszög - egyik sarkán ugyanis ott van Alex, aki amióta az eszét tudja, tisztában van azzal, hogy a társadalom, a környezete számára nem tolerált a nemi beállítottsága.
Ott van a húga, Lilla, aki erre rájön ugyan egy idő után, de sosem becsmérli emiatt a testvérét, nem érezteti vele, hogy rossz, vagy hibás. Ennek ellenére nem bírtam a csajt, de erről majd később.
És akkor a harmadik delikvensünk Patrik, aki kezében szinte összefut a másik kettő történet és érzelmi szála egyaránt.
Hiszen Alex és Lilla is szerelmes a fiúba, ami persze, az ő szemszögükből nézve teljesen normális. De ott van Patrik is..aki ugyan heteroszexuálisnak vallja magát, egy idő után mégis többet kezd érezni a másik fiú iránt, mint egyszerű barátság.
Vajon mi a helyes, a jó döntés? Úgy élni, hogy mi elégedettek legyünk, vagy úgy, hogy a társadalom legyen megelégedve velünk? Létezik egyáltalán megfelelő válasz ezekre a kérdésekre? Még így a regényt elolvasva is azt mondom, hogy nem vagyok benne  biztos.


Mint mondtam, tényleg csak az olvassa el a regényt, aki elég érettnek érzi magát a másság ezen témájához. Nem, nem azért, mert annyi testiség lenne benne. Úgy érzem, inkább a pszichológia, lélektani részéről megközelítve nehéz téma. Méghozzá nem kicsit.
Nehéz róla írni, de Róbert Katalinnak mégis sikerült. Őszintén megvallom, én nem gondoltam volna, hogy ennyire elnyeri a tetszésemet a történet.  Az írónő egyszerűen brillírozott, jobb szót nem tudok rá.
Már csak amiatt is ezt érzem, mivel nem csupán mind a három szereplő szemszögéből olvashattunk, hanem volt, amikor E/1 aztán E/3 szemszögben tehettük. Nem árulok zsákbamacskát, engem ez az elején zavart, sőt egyszer-egyszer idegesített is. Mert a szemszögváltás oké...dehogy maga az írás száma személye is változzon?! Álljon meg a nászmenet.
DE - és ez most egy méretes de -, így elolvasva a regényt, végiggondolva mégis azt mondom, hogy miután megszoktam, mégsem zavart. Talán még szükséges is volt az egyes/első mesélés, hogy még jobban a szívünkbe zárjuk a szereplőket, megérthessük a tetteiket.

És ha már szereplők: ennek a történet - a bátor témaválasztás mellett - ők a legnagyobb erősségei. De komolyan. Annyira élők, annyira igazaik, annyira valós problémáik vannak, hogy már az első oldalon megszerettem mindannyiukat. Illetve a fiúkat teljesen.

Alex olyan szereplő számomra, akivel bármikor szívesen beülnék egy kávéra beszélgetni, néhány dologról mindenképp meghallgatnám a véleményét. Annak ellenére, hogy volt amikor úgy éreztem, kicsit jobban ki kellene állnia magáért, azért aki. Mikor volt a Noémis dolog, hát a fejemet a falba vertem, hogy nem igaz, hogy ennyire képes befolyásolni az emberek véleménye? Már pedig így volt...megerőszakolta volna a saját identitását, csak azért, hogy a társadalom szerint elfogadott normáknak megfeleljen. Valahol megértem, de mégis...

Patrik, drága Patrik. Még mindig nem tudok kiigazodni ezen a fiún, pedig már egy ideje befejeztem a regényt. Kissé fölényeskedőnek, talán egoistának is éreztem. Képes volt bármiféle érzelem nélkül játszani az emberekkel, és az emberi érzésekkel, csupán azért, hogy lássa, hogy akinek a figyelmét ezzel tulajdonképpen keresi, arra valóban hatással van. Én ezt mind megértem, egy idő után mégis zavaró volt. Hálát adok az égnek, és az írónőnek egyaránt, hogy ez nem maradt így.

A bejegyzés elején már említettem, hogy Lilla éppen nem lopta be magát a szívembe. Nos, olvashattam én bármiféle szemszögből a gondolatait, ahelyett, hogy megkedveltem volna, csak egyre ellenségesebb lett. Én még egy ilyen elkényeztetett idióta, önző, péklapáttalelfenekelendő picsulit nem láttam. Max animében, de az nem számít- A szülei pici lánykája, aki bármit megkap, ha pedig nem a szüleitől, akkor megszerzi magának, tojva arra, hogy kiken kell átgázolnia a célja elérése érdekében. Nagyon reménykedtem benne, az utolsó oldalig, hogy észbe kap és normális lesz, de NEEEM. Még az utolsó fejezetben is megtartotta ezt az "éncsakgyőzhetek" stílusát. Komolyan mondom, a hisztijei, a Patrik utána gyerekes vonzódása egy idő után már..ahh, nem, nem tudok rá jelzőt.

Sajnos a vak szereplők itt nem értek véget: a szülők. Nem is tudom mit mondjak, mert idegesítőeknek egyáltalán nem nevezném őket, csupán bosszantott mind a hármójuknak a dolgokhoz való hozzáállása. Patrik apja egy dolog, túlzottan mély nyomott nem hagyott bennem, de azért Alex és Lilla szülei más tészta. Egyszerűen azt se akarták látni (főleg az apuka), ami kivilágítva az orruk alá volt tolva. Erre mondják, hogy mindenki csak azt látja, amit látni akar. Nem voltak rossz karakterek, se szülök, ezt egy szóval se mondtam. És ez tulajdonképpen szomorú. Mert felveti annak a gondolatát, hogy a mai világban is egyre gyakoribb, hogyha nem veszünk róla tudomást majd elmúlik, sőt egyáltalán nincs is. Csakhogy nem lehet örökké mindent a szőnyeg alá seperni.

Sok minden van ebben a regényben, sok gondolatot felvett. Milyen áron álljunk ki saját magunkért? Meddig vagyunk képesek elmenni valakiért, akit (úgy hisszük) szeretünk? Meddig lehetséges tagadni azt, ami tulajdonképpen nyilvánvaló?
Merjük-e magunkat vállalni egy olyan világban, ahol ezzel talán kihívjuk magunk ellen az embereket?
Úgy gondolom, mint fentebb is írtam, hogy főleg a lélektani oldala miatt, a témája miatt kapott felnőtt besorolást.

Én mindenesetre nem bántam meg, egyetlen percét sem az olvasásnak. Sokat gondolkodtam olvasás közben, és gondolkodok most is a leírtakon.
Mert bizony nem ereszt. Épp ezért még egy utolsó saját vélemény: egy valódi szerelem nem csak biológia, hanem érzések függvénye is.






Bejegyzés EXTRA
- Interjú Róbert Katalinnal -
Hikari: 
Mikor és miért döntöttél az írás mellett? Róbert Katalin: Nem volt egy kiemelt pillanat, amikor eldöntöttem, hogy írni szeretnék. Előbb költöttem meséket, minthogy igazán tudtam volna írni, szóval ez mindig is az életem része volt. Igaz, a középiskola végén, egyetem elején volt néhány évnyi kihagyásom, amikor annyi minden történt az életemben, hogy az lekötötte minden energiámat, de az írás idővel visszaszivárgott a hétköznapjaimba, és azóta is biztos pont. H.: A másik már publikált regényed (Nalávia titka) eléggé más jellegű, mint ez. Hogy-hogy ilyen élesen váltottál? R. K.: Mindenféle történeteket el szeretnék mesélni, és amikor beugrik egy ötlet, nem foglalkozom azzal, hogy ez milyen műfaj lesz, hanem csak megírom azt, amit szeretnék. Így hát számomra ez két különböző történet, amik eltérő köntösben jelentek meg, de mindegyik olyasmi, amiről mesélni szerettem volna. Van még olyan terv a fejemben, ami mese – mert egyes történetek mesék. Nincs mit tenni. Persze azt is fontos tudni, hogy a két kézirat elkészítése között eltelt több év, és csak véletlen, hogy ugyanabban az évben jutott el mindkettő a kiadásig. Tehát én nyilván kicsit más voltam, amikor írtam őket. H.: A két regény közül melyiket volt könnyebb/melyiket szeretted jobban írni? R. K.: Egyformán jó volt írni mindkettőt, nyakig merültem a világukban. Amikor a Nalávia készült, akkor ez érdekelt, a világteremtés, mesei elemek, ikergyerekek különleges tulajdonságai, Lenocska, aki a kívülállók bölcsességével szemléli Nalávia világát. Amikor a Szívből, színből, igazán készült, akkor a felnőtt korba lépő fiatalok énkeresése foglalkoztatott. Az érzelmi játszmázások, az, hogy hogyan tudja három ember nagyon szeretni és nagyon bántani egymást egyszerre. Mindkettőnek megvolt a maga szépsége és izgalma, mondhatni lehetetlen választani közöttük, annyira mást jelentenek nekem. H.: A Szívből színből igazán elég komoly, az emberek nagy része számára szerintem tabu témát helyez előtérbe. Mit gondoltál, hogy fogják fogadni az olvasók? R. K.: Volt egy olyan félelmem, hogy rajtam kívül senkit sem érdekel ez a történet. Azzal együtt volt, hogy egyébként akiknek megmutattam, azok érdekesnek találták. De hát ők sokszor barátok, rokonok voltak. Az Aranymosáson éltem meg először azt, hogy idegenek számára is izgalmas lehet ennek a három embernek a története. Nagyon jó és felszabadító érzés volt. Nyilván tartottam kicsit attól is, hogy ha ilyen tabu témát feszegetek, akkor magamra szabadítom a kevésbé toleráns embereket. Ez nem történt meg, talán mert nekik nincs a képébe nyomva a regény. Vagy szerencsém van. Mindenesetre főként pozitív és elfogadó reakciókat kaptam. H.: Tizennyolcas karikát kapott a könyv, noha olyan mennyiségű testiség nincs benne. Miért lett mégis felnőtt besorolású? R. K.: A sorozat, amiben megjelent a regény, a Szivárvány Kör alapjáraton 18-as karikával szerepel a Könyvmolyképzőnél. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy felnőtt besorolású a regény. Másfelől kár tagadni, van benne erotika. Meggyőződésem, hogy az erotika az élet része, és nem okos dolog elhallgatni meg szemérmesen félrefordulni, mert rengeteget árul el az emberekről és emberi viszonyokról. Ezért a történeteimben szerepet kap a testiség. Talán van, aki úgy érzi, nem árt erre figyelmeztetni az olvasót. H.: Érdekes, mert egyrészt mind a három főszereplő szemszögéből olvashatjuk a regényt, de hol E/1, hol E/3 személyben. Nem zavarodtál bele néha emiatt a szálakba, a gondolatokba? R. K.: Nekem jól sikerült követnem saját magamat, de hát én benne voltam nyakig a történetben. Meg bevallom, volt egy alapos vázlatom is, amiben számon tartottam, hogy egy-egy részben pontosan hány monológ és hány jelenet van, és melyik miről szól. A kérdés az, hogy az olvasók nem zavarodnak-e bele. Eddig a legtöbb visszajelzés alapján nem – és ennek nagyon örülök. Ennek ellenére nem biztos, hogy megint belemennék egy ilyen narrációjú regénybe. Valamiért úgy éreztem, ezt így kellett megírni, mert bizonyos dolgokat a karakterek talán csak E/1-ben mondanak ki. De a most megjelenő regényem csak E/3 lesz, és az azutánit is egyféle narrációval tervezem. H.: A komoly téma ellenére tele volt a regény gyönyörű gondolatokkal. Volt a történetben saját tapasztalás, vagy teljesen a képzeleted szülte ezeket a mondatokat, érzéseket? R. K.: Biztos, hogy benne vagyok a történetben – minden történetünkben benne vagyunk. Mindaz, amit megéltünk, amit másoktól meghallgattunk, amin töprengtünk és utólag megértettük, ami foglalkoztat, amiről olvastunk. De nem tudok rámutatni konkrétan egy gondolatra, hogy na, ez az enyém, és csak az enyém. Tehát nyilvánvaló önéletrajzi elemek nincsenek a Szívből, színből, igazán-ban. De ott vagyok mindegyik karakterben. Meg ott van bennük több barátom, ismerősöm is. H.: Szerinted mi a helyes: úgy élni, ahogy nekünk jó, de a társadalomban nem megszokott, vagy úgy, ahogy a környezetünk elvárja, még akkor is, ha számunkra az nehéz? R.K.: Szerintem nem szabad mások helyett eldönteni, hogy hogyan éljenek. Megértem azokat, akik nem tudják vagy akarják vállalni nyilvánosan magukat, mert látom rengeteg barát történetén keresztül, hogy ez sokszor nehéz. De szerintem az ember lehet annyira önző, hogy a saját boldogságát keresi, és akkor tudsz igazán boldog lenni, ha legalább te rendben vagy önmagáddal. Ez amúgy benne van a regényben – és tessék, ez talán éppen egy ilyen saját gondolat, mint amiről az előbb kérdeztél –, hogy ahhoz, hogy elfogadjanak mások és boldog lehess, magadat kell elfogadnod. Piszok nehéz ám, mindenkinek az, de annak különösen, aki kilóg a társadalomból. Nagy munka. De meg lehet csinálni.

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.